Anyanyelvünk: Nemzeti


Fogalmaink és szavaink egymással összekapcsolódva élnek a tudatunkban. Szavaink hatása, értéke attól is függ, hogy milyen kifejezések környezetében használjuk őket leginkább. Értéktelített fogalmaink esetében ezért különösen figyelnünk kell a velük alkotott állandó szókapcsolatokra, tulajdonnevekre, a használat és az előfordulás gyakoriságára.

Nemzeti melléknevünk például a magyarság egészéhez tartozó legfontosabb közös értékeink jelzője, gondoljunk csak nemzeti ünnepeinkre! Több intézmény és szervezet nevében is előfordul a nemzeti jelző: a Nemzeti Színház vagy a Nemzeti Múzeum esetében például az intézmény vállalt küldetése, jelentősége és története egyaránt indokolja a nemzeti melléknév használatát. Hasonló a helyzet a nemzeti parkokkal vagy a közösségi értékek képviseletét ellátó, a magyarság egészét jelképező intézmények nevével.

Az utóbbi időben közhivatalaink közül egyre több kapta meg a nemzeti nevet. E nevek szaporodásának, a bennük rejlő jelképes üzenetnek egyfelől örülhetünk. Indokolt és érthető például a nemzeti vagyonkezelő név, ha az valóban a nemzeti közösség vagyonának felelős és gondos gazdája. Hasonló a helyzet a nemzeti erőforrás, a nemzeti értéktár elnevezésekkel, vagy a Nemzeti Innovációs Hivatal, a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal nevével is.

Másfelől azonban: a nemzeti melléknévvel nem szabad visszaélni, nem szabad azt elcsépelni. Már az említett példák esetében is felmerülhet, hogy a bürokratikus szerephez néhol jobban illenék az állami jelző: az államkincstárhoz hasonlóan pl. az állami vagyonkezelő elnevezés.

Amikor viszont olyan létesítményekre, szervezetekre is ráragasztjuk a nemzeti jelzőt, melyeknek a nemzet eredeti, értéktelített jelentéséhez nem sok közük van, rossz úton járunk.

Egyáltalán nem örülhetünk például annak, hogy a nemzeti jelző a trafikok új nevében is megjelent: Nemzeti Dohánybolt – olvassuk mindenütt. De vajon mitől nemzetiek a dohányboltok? Lehetnének – mondjuk – attól, ha kizárólag magyar dohányt és magyar terméket árusítanának, és ha e termékek egyben nemzeti büszkeség tárgyai lennének. Ám nem erről van szó. Csupán arról, hogy állami kézbe került a dohányforgalmazás. Ezeket a boltokat tehát állami dohányboltnak kellene hívnunk. A dohánykereskedés hétköznapisága, a dohány egészségkárosító volta egyértelműen ellene szól annak, hogy a nemzeti jelzővel ruházzuk fel ezeket a boltokat.

Köznapi és üzleti célokra érdemes meghagynunk az államit. Meg kellene állítanunk a nemzeti melléknév szétszórását, aprópénzre váltását. Mert hiába örülünk annak, hogy egyre többen járnak naponta a „nemzetibe”, ha onnan nem katartikus élménnyel, hanem pusztán egy-két doboz Szofi val vagy kék füstszűrős Multival a zsebben térnek haza.

Tóth Tibor

Megjegyzés hozzáfűzése